Foktő története

A falu nevének eredete
A falu földrajzi elhelyezkedésére vezethető vissza. Mint a térképen is látható a Dunából kilépő Vajas fok mentén helyezkedik el. A Duna mellet számos helyen találhatunk hasonló kis folyócskákat, fokokat.

Mit is neveznek foknak?
A fok elnevezést, arra a vízfolyásra alkalmazták, amely a Dunát, az ártéren maradt szabad vízzel összekötötte. A fokoknak a nagyobb folyóba történő beömlését pedig tőnek, tűnek nevezték.

Tehát, akkor össze is állt a falu neve:
Fok és annak a töve. Bél Mátyás azonban a XVIII. században más magyarázatát adta, de ez nem tér el jelentősen az előzőtől. Szerinte ugyanis, a Vajas csatornán elhelyezett tű zsilipekről kapta a falu a nevét, amellyel szabályozták a folyó vízszintjét.

A falu neve változatos formában maradt fenn a forrásokban:
Foktheuu, Fogtheu, Foktheö, Fogthew, Fogtű, Foktö, a 18-19. században: Foktű, Foktu, Foktü, Foktő.

A középkori falu létezését bizonyító iratok
Nem lehet pontosan megállapítani azt, hogy mikor telepedett le a falu, a Vajas fok mellé. A környékben talált régészeti leletek alapján kijelenthető, hogy már a honfoglalás előtt is lakták ezt a területet, az avarok.

A honfoglaló magyarok nagy valószínűséggel elfoglalták ezt a területet is, melyet megerősíthetnek azok a tények is miszerint:

• Kalocsa közel feküdt ehhez a területhez, amelyet rövidesen püspöki, majd érseki székhelyként tartanak számon
• a sárköz nehezen járhatósága miatt Kalocsát elsősorban a Duna felől közelítették meg a Vajason keresztül.

Sajnos a falu létezésére vonatkozólag a 13. századig nem rendelkezünk biztos adatokkal.

1221-ben tesznek először említést hasonló elnevezésű faluról a Váradi Regestrumban, mely Kalocsától délre található.

A XIV. századi, Károly Róbert idején készült oklevelek is említenek egy hasonló nevű helyet, de annak területi elhelyezkedése nem egyezik meg a faluéval, tehát nem kezelhetjük biztos forrásként a falu történeténél.

Majd 1416-ban egy faddi esemény kapcsán készült okiratban, ismét találkozhatunk a falu nevével.

A 15. század folyamán már számos olyan oklevél létezik, mely egyértelműen alátámasztja Foktő létezését.

Az 1494-95-ös évben keletkezett királyi adóösszeírás Kalocsát és környékét az érsekség birtokaként említi. Ezzel magyarázható, hogy Foktőn nem tartottak számon nemesi származású embert. Ezen a helyen ugyanis az érsekség cselédjeit telepítették le.

A török-kori Foktő
Az 1526-os mohácsi csatavesztést követően, az ország nem kerülhette el a sorsát, a török megszállást. A török seregek nem foglalták el egyből hazánkat, hanem a Duna mindkét partján haladva eljutottak Budáig, majd őrséget hagyva visszavonultak. Foktő sem menekülhetett meg az ellenség fosztogatásától és pusztításától. A korabeli adatok szerint ugyanis, a szultán ázsiai sereghadteste éppen Kalocsa mellett vonult el. A környék természeti adottságainak köszönhetően, a lakosság jelentős része a mocsarakban elbújva vészelte át a törökök vonulását.

Kalocsát 1529-ben szállta meg a török, így valószínűleg Foktő is ekkor került idegen befolyás alá.

Az 1541-ben bekövetkező hadjárat, szerencsére nem okozott nagy kárt Foktőn annak ellenére, hogy a környék más részei elnéptelenedtek. Ezt elsősorban, az 1540-es évek adóösszeírásai támasztják alá, ahol a lakosság szép számmal fel van tüntetve, sőt még gyarapodás is megfigyelhető. 1541 után, a török berendezkedett a hódoltság területén, kiépítve közigazgatását, igazságszolgáltatását és adóztatását. A falu tehát, 150 éven keresztül a kettős adózás terhe alatt élte mindennapi életét. Az összeírások segítségével betekintést kapunk a lakosság foglalkozásaiba, és az azokból eredő bevételeibe is. Ezek vizsgálata során egyértelműen megállapítható, hogy a falusiak elsősorban földművelésből és állattartásból éltek, hiszen adót fizettek: hagyma és káposzta után, sertés és méhek után, ezenkívül kapuadót, kertadót, gyümölcsadót és búzatizedet.

Mindezek mellett, a Duna és a Vajas is számos megélhetési lehetőséget biztosított az itt élőknek. Fontos bevételi forrása volt a törököknek például, a foktői rév, ahol a termények szállítása esetén annak egy részét adóként át kellett adni, illetve az utasok után is adózott a rév kezelője. A Vajason történő szállítás is jelentős volt, hiszen fontos vízi útnak számított, amely a Duna szabályozásáig meg is maradt.

Az 1548-as lajstrom szerint, 72 halastó is volt a falusiak tulajdonában, ami után haltizedet fizettek. A halastavakat, a fok elrekesztésével alakították ki

A török időszak összeírásai azt támasztják alá, hogy Foktő még Kalocsánál is nagyobb település lehetett, ebben a korban.

A hódoltság időszaka korán sem hatott rosszul Foktő életére, az 1570-es adóösszeírás alapján, a környék legnépesebb faluja lett, 225 kapu adózott. Akár mezővárosnak is tekinthetjük, jelentősége és nagysága alapján sőt, a kalocsai kádi is Foktőn lakott.

A 16. században tehát, a falu viszonylagos nyugalomban élt. Saját temploma volt, és ebben az időszakban vált a falu teljesen kálvinistává, ami jelentős problémákhoz vezetett a későbbiekben. A békés korszakot, a 15 éves háború és a Bocskai-szabadságharc zárta le. Kalocsa, és így Foktő térségében is megjelentek a hajdúk, a kibontakozó harcok Foktőt sem kerülték el.

1599-ben a török hajókra jelentős csapást mértek Foktő vonalában, melyet a törökök nem hagytak válasz nélkül.

A 17. század elején, a lakosság felére, majd negyedére csökkent, adóik összege közel sem érte el a korábbi szintet.  Az 1680-as évek végére, már csak néhány parasztcsalád lakta a falut.

Buda visszafoglalása után, a környéken tartózkodó helyőrség nem várta be a felszabadító seregeket, hanem a lehető leggyorsabban elhagyták az országot. Természetesen igyekeztek mindent elvinni magukkal, sőt egyes falvakat menekülés közben még fel is égettek. Arra nincsenek adatok, hogy Foktőt is felgyújtották volna.

A jobbágyfalu A környéket Lotharingiai Károly seregei szabadították fel, a másfél évszázados török elnyomás alól. A harcokban sokat szenvedett lakosság, azonban nem lélegezhetett fel, hiszen a török helyett most, a császáriak telepedtek rájuk.

A harcok befejezésével, a mocsarakban bujdosó lakosság kezdett visszatérni Kalocsára és a környező falvakba.  A megélhetésük mellett nagy nehézséget jelentett, a beszállásolt katonák eltartása. A fuvar, a széna, a búza és a szarvasmarha mellett több esetben, 1698-ban, 1700-ban és 1701-ben rendkívüli hadiadót követeltek, a falubeliektől. Ez jelentősen közrejátszott abban, hogy Foktő is zászlót bontott Rákóczi Ferenc mellett, a szabadságharc idején.

Az 1703-ban kezdődő Rákóczi-szabadságharc alatt, a faluban lakó családok száma már 35-re emelkedett. A szabadságharc idején Foktő lakossága nem érezhette magát biztonságban, mivel a területet északról a császáriak fenyegették, délről pedig a császáriak mellé állt rácok. Ennek köszönhető, hogy 1704-ben II. Rákóczi Ferenc, a közeli Ordason táborozott.

A kurucok sem kímélték Foktőt, és a környező falvakat sem. Béri Balogh Ádám visszavonuló kuruc serege is, súlyos károkat okozott a lakosoknak, amelyet nem hagytak szó nélkül.

Foktőn írtak levelet, a fejedelemnek – 1704. október 18-án –  a foktői, uszódi, kalocsai és fajszi jobbágyok, melyben elpanaszolták az őket ért sérelmeiket:

„…hanem a mi kevés jószágunkat az Ellenségtül megtartott volt az Isten, azt most azon által futot Nép öli, vágja, praedállya, ugy Lábas Marhánk tőlők meg nem maradhat, sőt ha szollunk, veréssel, rongálással fenyegetnek, Gabonánk sem Kasban, sem Veremben meg nem marad, hasonlóképpen szénánkat kimiletlenül ével nappal horgyák, ha szollunk, őléssel fenyegetnek, sokszor puska véget is adnak.”

Ebben az évben készítették el az első pecsétet, amelyen a következő felirat olvasható: FOGTŐ FALU PECSÉTI 1704.

A szabadságharcot lezáró szatmári béke után, nyugodt évtizedek következtek az ország, így a falu életében is. Ezt bizonyítja a falu lakosságának lassú növekedése:

A lakosság számának növekedésével együtt járt a gazdasági élet fellendülése is. A foktőiek földet és malmot béreltek az érsekségtől. A kikötő is fontos szerepet kapott, hiszen az érsekség terményeit, illetve a falusiak áruját is innen szállították el és itt rakodtak ki.

A szállítás kezdetben dereglyékkel, később gőzhajókkal történt.

Foktő 18. századi történetének szerves részét alkotja, a kibontakozó vallási ellentét, de ezt később szeretnénk ismertetni.

1822-ben molnárcéh működéséről is vannak adatok. Ekkorra ugyanis, tíznél több malom működött a Vajason és a kikötő közelében, ahol elsősorban, az érseki uradalom gabonáját őrölték.

1823-ban Rumbold Mihály, a falutól délre, a Duna mellett mészégetőt hozott létre. Később, ez a hely Meszes néven vált ismertté.

1832-ben és 1836-ban tűzvész pusztította el majdnem a falu felét. Ezt követően tűzvédelmi szempontok miatt, a házakat már egymástól távolabb kellett felépíteni.

1835-ben fejőmarha – tenyészetet hozott létre Foktőn az uradalom, amelyhez a legelőt, az érsekség területéből biztosították. A telepet svájci mintára építették ki, és a fajtát is onnan hozták. Céljuk az volt, hogy a magyar szürke helyett, egy jól tejelő fajtát honosítsanak meg.

1843-ban, a falutól északra a mostani Barákán építették ki, az egyre elterjedőben lévő gőzhajók fogadására alkalmas kikötőt.

Az 1848-as év mozgalmas eseményei Foktőt sem kerülték el, a faluból 187-en álltak Kossuth zászlai alá.

A történelem ismételte önmagát – míg korábban a törököket, most a császári utánpótlást szállító hajókat lőtték, a falu térségében. Válaszul 1849 márciusában, a császáriak feldúlták a vidéket, és elvittek mindent, amit lehetett. A szabadságharc bukása után, Foktőn és környékén rejtőzött Kossuth egyik vezére, Noszlopy Gáspár. Szabadcsapatokat szervezett, de végül őt és társait 1852-ben elfogták, majd kivégezték.

A temetőben találhatunk egy sírt, ahova László Károly honvédtisztet temették el. A későbbi időkben, a honvéd maradványait áthelyezték egy kecskeméti emlékhelyre. Március 15-én, a nemzeti ünnepünkön mindig megemlékezünk ennél a sírnál, a szabadságharcban elesett hősökről.

1848 más szempontból is jelentős a falu lakói számára, hiszen megszabadultak, a több évszázadon keresztül tartó érseki függés alól. A szabadságharcot követően elindult, úrbéri rendezés 1856-ig lezárult, amely szerint, a falu határában lévő földeknek csak kis része maradt, az érsekség kezében. Általában, ezeket is a foktőiek művelték árendában.

A 19. század végére, húsz vízimalom működött a faluban.

1860-ban, a leírásokban már önálló jegyzői lak, községháza, tanítói lak és két felekezeti iskola van említve, valamint katolikus és református olvasókör is létre jött.

1900-ban saját állandó orvosa volt a falunak, és rövidebb-hosszabb időre gyógyszertára is.

1919 márciusában, mint az ország egész területén, Foktőn is megalakult a direktórium. A pár hónap múlva kibontakozó kommünellenes felkelések, jelentősen nem érintették a falut, bár beszéltek lövöldözésről, de írásos dokumentum nem maradt fenn róla.

A világháborút, a vörösöket, majd a fehérterrort elszenvedett ország alig tért magához, amikor a gazdasági válság évei következtek. Hazánkban ez elsősorban a mezőgazdaságot, és a pénzügyi szférát érintette. Ezek az évek, a foktői gazdák számára is nehezek voltak, de annál nagyobb fejlődés következett be utána. A piacokon ugyanis hatalmas kereslet jelentkezett, a gabona és a zöldség is, igen jól fizetett.
A ’30-as években Foktőn, a lakosok szórakozás gyanánt már moziba is járhattak, vagy Buczkó Károly vendéglőjébe, ahol rendszeresen rendeztek bálokat, mulatságokat. Ezeket az éveket, a falu legszebb időszakai közé sorolják:

• sok iparos, vállalkozó és vendéglős volt a faluban
• 15 kereskedés (mindent lehetett kapni)
• hetente kétszer piacot tartottak, ahova sokszor Kalocsáról is kijöttek
• 5 asztalos, 7 cipész, 6 borbély, 9 kőműves, 8 kovács, 7 hentes működött
• volt két orvos és egy magángyógyszerész.

A II. világháború szakította meg ezt a korszakot. 1941-ben száznál több falusi vonult be.
1944 októberében elrendelték a falu kiürítését, a parancsnak azonban, senki sem tett eleget. Nemsokára, német katonákat szállásoltak el egyes középületekben. A rend fenntartására megalakították a Nemzetőrséget, melynek tagja volt Szüle Zoltán és a falu bírája Boldizsár János is. A németeket rövidesen az oroszok váltották fel, akik az idősek elmondása szerint bántották, a falu lakóit és amit lehetett, értékeket és állatokat elvettek.

Az 1947-es választások során, a kommunisták mindössze a negyedik helyezést tudták elérni és a helyi Nemzeti Bizottságba is csak egy tag képviselte a pártot. Megalakult a Földműves Szövetkezet 46 taggal, majd 1952-ben beolvadt a Kalocsa és Körzete Földműves Szövetkezetbe.

1948-ban államosították az iskolát, és az iskolanővérek által lakott zárda épületét. Megalakították a tanácsot.

1951-ben elkészült a kuláklista, amelyre ötvennél többen kerültek fel a faluból.

1956-ban jelentősebb atrocitás nem történt Foktőn, azonban mégis van falubeli áldozata az eseményeknek. Gönczi Ferenc tisztként szolgált a forradalom idején. Az akkori, Korányi kórház pincéjében forradalmi röplapokat nyomtatott több társával együtt. Gyakran járt haza és egy ilyen alkalommal Dunapatajnál történő igazoltatás során letartóztatták, koncepciós perben halálra ítélték, majd kivégezték. Tiszteletére emléktáblát állítottak a szülőháza előtt.

A falu vallási élete
Ezt a témát azért érdemes részletesebben tárgyalni, mert egy református falu életén keresztül betekintést kaphatunk, a Habsburg Birodalom 18-19. századi valláspolitikájába.

Foktőn már a törökök megszállása előtt is a protestáns tanok kerekedtek felül. Mivel a török nem szólt bele a lakosság vallásgyakorlásába, és a kalocsai érsek  sem tudta befolyását érvényesíteni, ezért egyre jobban terjedt a református vallás a lakosság körében. A törökök kiűzése után visszatérő érsek, mindent elkövetett annak érdekében, hogy a falu népét áttérítse a katolikus hitre.

Ennek jogi alapot adott III. Károly 1731-ben hozott törvénye, melyben a katolikus egyház elöljáróit felhatalmazta a protestáns egyház ellenőrzésére, és jogot adott a földesúrnak arra, hogy az eltilthassa a birtokán élőket más vallás gyakorlásától.

A falu élete 1752-től megváltozott, elindult az erőszakos rekatolizáció, a kálvinizmus visszaszorítására. Mindennaposak voltak a peres eljárások és az összetűzések.

1752-ben meghalt Mácsai Mihály lelkész. Ekkor Barkóczy Sándor kalocsai plébános, a katolikus hívek segítségével megtámadta a református templomot, azzal a céllal, hogy azt elveszi a másik felekezettől. Verekedés tört ki a két csoport között, de a templom továbbra is a reformátusok kezén maradt. A falu jobbágysága panasszal fordult Mária Teréziához. Ezután az érsekség megtiltotta, hogy a faluban református módon eskessenek és kereszteljenek. Ezzel akarta arra kötelezni a lakosságot, hogy Kalocsán, a katolikus vallás elvei alapján történjenek meg ezek a szertartások. A foktőiek nem adták be könnyen a derekukat, inkább átjártak Benedekre. Mária Terézia a panaszra válaszolva engedélyezte a református szertartások gyakorlását, de elrendelte, hogy a falu építsen egy római katolikus templomot is.

1754-ben került Foktőre Horváth Ferenc lelkész, akinek a nevéhez fűződik, a református anyakönyvezés kezdete (1756).

1761-ben gróf Botthyány József lett az érsek, az ő vezetésével új lendületet kapott a vallási küzdelem:

• Ismételten megtámadták a református templomot, ezúttal is sikertelenül, de ezzel több évig tartó összetűzések sorozatát indították el.
• Erőszakkal elköltöztették Horváth Ferenc lelkészt, ezt követően 20 éven keresztül, a református közösségnek nem volt lelki vezetője. A lakosság az uszódi Sallai Benjámint kérte fel, hogy töltse be ezt a feladatot.
• A lakók egy részének pénzt, vagy földet ígértek, másokat erőszakkal térítettek át, a katolikus vallásra.
• A sikertelen áttérítés hatására, radikálisabb eszközökhöz folyamodott az érsekség, családokat költöztettek el és katolikusokat telepítettek be helyettük.
• 1762-1783-ig a református felekezet anyakönyvezését, a katolikus egyház végezte, amely az érseki levéltárban található.

A református közösség, II. József türelmi rendeletét követően (1781) lélegezhetett fel. Kinevezték Berta Sándort a gyülekezet élére, aki új templom és paplak építésébe fogott. Majd 1783-ban a református hívők gyermekei számára, saját felekezeti iskolát is biztosított.1789-ben villámcsapás megsemmisítette az oratóriumot és a paplakot. Kemény munkával újraépítették és megnagyobbították, 1796-ban új harangot húztak fel a toronyba.

Az 1836-os tűzvészben leégett a templom, az iskola és még vagy 76 ház. Az érsekség segítségképpen, a falu központjában lévő – értékes telket ajándékozott, a református közösségnek. A gyülekezet presbiterei kettesével járták  az országot, hogy adományokat gyűjtsenek a templom felépítéséhez, amely Hild József tervei alapján, 1842-re el is készült.

A tűz pusztítása után egy évre már állt az iskola és a paplak is. Az iskola fenntartása nem kis költséget jelentett az egyháznak. Ezért folyamatos tárgyalások során igyekeztek földhöz jutni az uradalom területéből, hogy biztosítsák a tanító és a lelkész megélhetését, és az iskola költségeit. 1864-re végül sikerült egyezségre lépni.
A 19. század két legjelentősebb foktői lelkésze, Ács Zsigmond és Feleki József volt, akik közel fél évszázadig álltak a gyülekezet élén.

1880-ban a templom tetejét kijavították, és új orgonát kapott a felekezet.

1882-ben felújították és kibővítették az iskola épületét, amely ma is áll a falu központjában.
1909-ben  új, barokk toronysisakot építettek a templom tornyára.

1916-ban  elvitték a templom két harangját beolvasztani.

Kurdy Béla, aki 1947-ig töltötte Foktőn lelkészi szolgálatát, felújíttatta a református templomot, és a falán emléktáblán örökítették meg, a világháború foktői halottainak nevét.
A korábban tiszta kálvinista falu, az elmúlt 300 évben szép lassan katolikus faluvá alakult:

Katolikusok
A foktői római katolikus vallásúak, az első templomukat Klobusiczky Ferenc érseknek köszönhették, amit 1757-ben szenteltek fel. A templom méreteiben is alkalmazkodott a katolikusok számához, hiszen mindössze 3×5 méteres volt. Ezt 1784 után, az igényeknek megfelelően folyamatosan bővítették.

1762-ben már katolikus iskola is működött a faluban.

1831-ben új iskolát építettek. Az iskola irányítását, a háromévente választott iskolaszék látta el, melynek a mindenkori plébános volt az egyházi elnöke. Mivel az iskolát a kalocsai érsekség és a falusi római katolikus hitközség tartotta fenn, ezért az iskola minden ügyéről részletes tájékoztatást küldtek az érseki hatóságnak. Az ő engedélyükre volt szükség a változtatásokhoz is, így az új iskola felépítéséhez és a felújításokhoz is. Minden egyes tanévben az iskola elküldte az éves jelentését a tanévről az érseknek. Kezdetben két tanítói állás volt az iskolában, melyet pályázat útján töltöttek be. A tanítók fizetése részben pénzbeli, részben természetbeli volt.

Mit is jelent ez? Az érsekség levéltárában található díjlevelekből kiderül, hogy Foktő belső- és külső határában kaptak kisebb földterületeket a tanítók, és évente a téli időszakra tűzifát is. Állandó problémát jelentett a tanítói lakás kérdése, ami kezdetben egyben volt az iskolával és csak egy szobából, konyhából és kamrából állt.
1925-re megújult a templom, a harangokat újraöntették, az orgonát is felújították és új tanítói lakást is építettek.

Nem szabad megfeledkezni az iskolanővérekről sem, akik szintén jelentős szerepet kaptak a foktői gyerekek nevelésében. Ők működtették a faluban az első óvodát, és az iskolában is rendszeresen 2-3 nővér tanította a lányokat.

A két világháború között, Foktőn is működött a katolikus leány és legény egyesület a KALÁSZ és a KALOT.

A világháború nem kímélte a katolikus templomot sem, ahova először német katonákat, majd orosz sérülteket szállásoltak el. A háború után bekövetkező államosítás, az iskolákat és a zárdát is elvette az egyházaktól. Az apácák, ezt követően eltávoztak a faluból.

A 18. század küzdelmekkel teli időszakát leszámítva, a két felekezet hívei hosszú éveken keresztül, a mai napig is békességben élnek egymás mellett.

Foktő életének összefonódása a Dunával és a Vajassal
A falu története kapcsán már szó volt róla, hogy a folyó a foktőiek életét nagymértékben befolyásolta. Kihatott a földművelésre, állattartásra, halászatra, kereskedelemre, hajózásra és természetesen a védekezésre is. A gazdálkodás mindig függött a víztől, 1850-ig az áradások miatt, 1880 után pedig az aszály miatt. A lakosoknak évente két áradással kellett számolniuk, tavasszal a hóolvadáskor és május végén, a zöldár idején.

A falut évszázadok alatt többször elöntötte az ár. Így történt 1809-ben, majd 1838-ban is, amikor 71 ház dőlt össze.

1811-ben elzárták gáttal a Vajas torkolatát (kiszakadását), azzal a szándékkal, hogy a Duna áradásai ne tudjanak a fok vizén bejönni. Ezt már Mária Terézia meg akarta valósítani, de akkor még a lakosság tiltakozásán megbukott a törekvése. Az elzárással megszűnt a közvetlen vízi összeköttetés, a Duna és Kalocsa közt. Ez a helyzet Foktő jelentőségének, a csökkenéséhez vezetett.

1820 után megkezdődtek, a Duna szabályozási munkálatai erős és magas gátakat emeltek, és átvágták a Duna faddi hurkát. Ennek következtében, a folyó sodrása erősebb lett, és az ártéri területek kiszáradtak.

A szabályozást Foktő alatt 1856-ban fejezték be. Sajnos ennek nem voltak kedvező hatásai a falura nézve:

• a fok távolabb került a Dunától
• kevesebb lett a mocsaras, náddal borított terület
• a határ természeti értékei csökkentek
• megszűntek a jó halas vizek
• megváltozott a lakosság anyagi és szociális helyzete is.

Az egyetlen pozitív következménye az lett, hogy növekedett a művelés alá vonható föld nagysága.

Az 1862-es áradás következtében a víz újra elöntötte a falut.

1871-ben a falubeliek csak azért menekültek meg az áradástól, mert a túloldalon átszakadt a gát. Az 1870-es évek ismétlődő árvizei megkímélték Foktőt, pedig a környékben nagy pusztítást végeztek.  Ekkor keletkezett a ma is ismert mondás: „Uszód már úszik, Foktő még porzik.”

Révátkelés
Feltételezhető, hogy már a középkorban is volt Foktőnél dunai révátkelő. A révjoggal hosszú időn keresztül az érsekség rendelkezett, azt bérletbe adta. Mindenesetre a falunak gazdasági jelentőséget, pezsgő kereskedelmet és sok falubeli megélhetését biztosította.

Halászat
A török adóösszeírásokból kiderül, hogy az emberek megélhetésének egyik forrása a halászat volt. Ez később annyiban módosult, hogy a halászat az érsekség joga lett. A falusiak tehát a Vajason nem halászhattak szabadon, csak a Foktő és Uszód közötti kis vizeken. Természetesen minden vizet nem tudtak ellenőrizni az érsekség emberei. A foktőiek nemcsak saját fogyasztásra, hanem – az adók kifizetése után – piacra is szállítottak a halból.

1770-ben például az érsekség, a fogott rák és teknősbéka felét követelte. Legértékesebb hal a viza volt, mely lesózva távoli helyekre is eljutott.

1833-tól az uradalom haszonbérletbe adta a falu határában lévő vizeket.

A 20. század fordulójára a halászat kezdett háttérbe szorulni. Elsősorban a szegényebb falusiak igyekeztek ebből eltartani a családjukat. Ezzel együtt csökkent a piacra szállítás is. A háború után mindössze hét-nyolc férfi foglalkozott halászattal a faluban.
Aztán az 1960-as években már csak egy főfoglalkozású halász volt Foktőn, Tóth János bácsi, aki ladikokat is készített.

Növénytermesztés
A lakosság jelentős része a mezőgazdaságban dolgozott. Nagyobb szántóföldjei a külső határban voltak, Zasztón, Körmén, Máriaházán és Kecskemégypusztán. A belső határokban elsősorban búzát, zöldségeket és fűszerpaprikát termesztettek, a külső területeken szintén a búza volt a meghatározó, de kukoricát, zabot és árpát is vetettek. A határ déli részén szőlőt és gyümölcsösöket telepítettek, leginkább almát, körtét, szilvát és cseresznyét. Kezdetben a vad alanyokat oltották be, majd a 19. században külön faiskola volt a faluban, ahonnan a foktőiek is beszerezték a csemetéket. Nagy mennyiségben szállítottak gyümölcsöket a kalocsai piacokra és természetesen nem maradhatott el a pálinkafőzés sem. (Buczkó Károly pálinkafőzőjében)

Zöldségtermesztés
A foktőiek a kertekben és a szántóföldön is egyaránt foglalkoztak fejes salátával, répával, lencsével, vörös- és fokhagymával, csemege- és fűszerpaprikával, de legfőképp káposztával. A gazdagabbak külön-külön, a szegényebbek pedig keverten vetették el a zöldségeket, hogy minél jobban ki tudják használni a földet. A falusi asszonyok a megtermelt növényeket kocsikon, dereglyéken, vagy kofahajókon szállították az ország különböző pontjaira, Pest, Komárom, Vác, Fehérvár és Baja felé. A foktőiek a fűszerpaprika feldolgozását is kitanulták.

Állattartás
Foktő határában elég kevés terület állt rendelkezésére az állatok legeltetésére, ezért rendszeresen béreltek a lakosok legelőket az érsekségtől. A falubeliek juhászattal nem foglalkoztak, mert a környező legelők nem voltak erre alkalmasak. Azonban szarvasmarhát és lovat szinte minden portán tartottak. A lovat nemcsak a kötelező robot és szántás során fogták be, hanem a hajóvontatásnál is alkalmazták. Kedvező volt a feltétel a sertéstartásra is, hiszen az ártéri területeket tölgyesek borították, a török időben pedig azért, mert a török vallási okokból nem adóztatta a sertéstartást. Az adóösszeírásokból, hogy méhészettel is foglalkoztak a foktőiek, a vadméheket általában maguk fogták be. Természetesen mindezek mellett házi szárnyasokat is tartottak.

A fentiekből azt gondolhatjuk, hogy az ártéri Foktő népe paradicsomi állapotok között élt. Ugyanakkor csak hihetetlenül sok munkával és leleményességgel volt képes biztosítani a családja számára a természet javait.

A vízi közlekedés eszközei:

• tombác, azaz tutaj: A lapokat és gerendákat szilvafából készült faszögekkel rögzítették, mivel ez korhadt el legnehezebben. A tutajt csáklyával tolták előre.
• bödönhajó (bodonhajó): A 18-19. században használták. A bödönhajókat általában jegenyefa törzséből faragták ki, ezért elég keskeny volt.
• ladik: A környékben 5 m hosszúakat készítettek általában. Ezek tökéletesen megfeleltek a Dunán történő halászatra, de ladikon vitték az árut a batyuzók is a Duna túloldalára és ezt használták a csempészek is. A foktőiek általában paprikát vittek át és cserébe dohányt hoztak.
• dereglye: A dunai csónakoknál lényegesen nagyobb, fából készült, nehézkes, közepes rakodóterű vízi eszköz. A kisebb dereglyéket helyben készítették el.

A dereglyézés
A dereglyét lefele menet nagy kormánylapáttal, evezőkkel irányították, vízzel szemben pedig a régi időkben néha vitorlák segítették, de legtöbbször emberi erővel, vagy lovakkal vontatták. Az elmúlt században már egyre inkább motoros vontatók vették kötélre a sóderos dereglyéket. Szállítottak vele téglát, gabonát, követ, fát és cukorrépát is. Foktő község maga is rendelkezett dereglyékkel, ami egy 1830-as iratból kiderül. Aztán a dereglyézés, mint önálló foglalkozás alakult ki, ami a 2. világháborúig virágzott, majd fokozatosan megszűnt. A dereglyéket egy-egy család, vagy a faluból többen összeállva működtették. Jó megélhetést biztosított a tulajdonosoknak, a rakodóknak, de nagyon keményen meg kellett dolgozni érte.

Foktő népviselete
A foktői emberek népviseletére az egyszerűség, de ugyanakkor a finomság jellemző.

Mit is jelent ez? A nők és a férfiak is elsősorban a fehér és fekete színeket részesítették előnyben.

Az asszonyok és lányok a kalocsai viselethez hasonlóan sok szoknyát hordtak. Azt hogy mennyit ez elég változó. Általában 3-4 kikeményített alsószoknyát, alatta pedig pendelyt viseltek, de akadt, aki ennél többet, 5-6 szoknyát is viselt.  A pendelyt általában gyolcsból készítették. Az alsószoknyák felett mindig magába nyomott selyem vagy bársonyszoknyát viseltek, amely lábközépig ért. A szoknyák általában sötét színűek voltak, fekete, bordó, zöld, kék vagy lila. A hatvan év feletti asszonyok általában csak feketét vagy sötétbarnát húztak fel. A szoknya fölé kötényt kötöttek. A templomba járós mindig fekete volt, melyet feketével hímeztek ki a szegély mentén. A kötények kezdetben egyenes vonalúak voltak, melyet később a trapézforma váltott fel. Hétköznap az asszonyok és a lányok is inkább kékfestőből, vagy olcsóbb anyagból készült szoknyában jártak.

Az ünneplős ingváll minden esetben fehér színű volt, a nyakrészt és az ujját fehérrel hímezték ki.

Az ingváll felett az asszonyok és a lányok réklit viseltek, mely lehetett rövid és hosszúujjas is. Ennek az anyaga bársony, kázsmér, krepp és a 60-as évektől nejlon volt.
Amikor hűvösebbre fordult az idő, hosszúrojtú selyemkendőt kötöttek, vagy fekete bársonykabátot hordtak. Hétköznap leginkább berliner kendőt kötöttek magukra a hideg ellen.

A lányok a hajukat befonták, az asszonyok kontyot viseltek. A nők Foktőn nem viseltek csizmát, télen gombos vagy fűzős cipőt, nyáron pedig lakk vagy bársonypapucsot hordtak. A menyasszonyi ruha Foktőn a második világháborúig fekete színű volt, csupán a fejdísz volt fehér. A foktői férfiak ünnepi ruházata fehér sifoningből, fekete mellényből és zsinóros fekete csizmanadrágból állt. Az ’50-es évekig az öregek még hordták a rojtos vászongatyát is.

Minden korosztálynál megtalálható a szűr, suba illetve a bekecs. Ünnepeken pedig szövetből készült félkabátot hordtak. A férfiak öltözékét ünnepeken keményszárú, hétköznap lágyszárú bőrcsizma egészítette ki.