Varjú Istvánné

1931.szeptember 29-én, Uszódon születtem, ahová szüleim Benke János pékmester és felesége László Rozália Paksról költöztek pár évvel korábban.

Árvaként felnevelkedett Apukám az inas- és segédévei alatt összekuporgatott pénzéből és Anyukám örökségéből akkoriban modernnek számító kétkemencés pékséget építtetett, lakrésszel az utcafronton. Ma ez az épület Uszód község faluháza.

A háború után a pékséget államosították, megengedték viszont, hogy Apukám vállalati alkalmazottként benne dolgozzon, a család pedig a lakásban maradhasson.

Szüleim fontosnak tartották, hogy húgom és én művelődjünk. Zongorázni taníttattak, országos folyóiratokat járattak.

Az elemi iskola négy osztályát Uszódon, négy polgárit pedig Pakson végeztem kiváló eredménnyel. Ez után (református vallásúként) a Kalocsai Zárda Tanítóképzőjébe kerültem. Tanítónői diplomát az oktatás tisztázatlan helyzete miatt végzés után nem adtak, azért külön vizsgát kellett tenni később.

Gyakornokként kerültem első tanítói munkahelyemre, Gyulára. Egy év múlva sikerült lakóhelyemhez közelebb, Dunaegyházára kerülnöm. Végre újra az imádott Dunám mellett lehettem.

1952 augusztusában férjhez mentem Varjú István foktői általános iskolai tanárhoz és én is az itteni tantestület tagja lettem. Tágas, de komfort nélküli szolgálati lakásba költöztünk. Két fiunk született.

Évekig harmadik-negyedik osztályt tanítottam. A legelső elsőseim 42-en voltak! Ettől kezdve nyugdíjazásomig tanítottam betűvetésre, olvasásra, számolásra sok száz, először iskolába kerülő foktői gyermeket.

Szerettem tanítani, jó volt látni a tanítványok fejlődését. Mivel ide költözésemtől kezdve folyamatosan itt éltem, figyelemmel kísérhettem életük későbbi alakulását is.

Férjemmel együtt tevékenyen részt vettünk a faluközösség életében. Ő testnevelőként leginkább a sporttal foglalkozott, én pedig az iskola és a helyi tanács ifjúsági és családvédelmi megbízottja voltam. E társadalmi munkám során is bepillantottam a falubeliek mindennapjaiba, megismerhettem gondjaikat, örömeiket.

Időközben sok saját munkával és a falubeliek segítségével családi házat építettünk.

1987-ben nyugdíjas lettem, de ezt követően még évekig dolgoztam napközis pedagógusként.

Négy unokám született, akik nyaranta pótolták a nyüzsgő iskolai légkört. Visszagondolva, én vagyok Foktő község leghosszabb ideig itt szolgáló tanító nénije. Úgy érzem, az időközben viszonylag fiatalon elhunyt férjem helybéli tevékenységét is figyelembe véve lettem a falu első díszpolgára.

Családom tagjai és ismerőseim sokszor hallották tőlem Reményik Sándor költő verséből szabadon idézve: Ne várj nagy dolgokat az élettől, apró hópelyhek az örömök.

( Varjú Istvánné 2017. augusztus 29-én elhunyt )